Előszó

 Sziasztok! Nah, hogy is hívnak engem és mért vagyok itt? Kheyra a nevem és szeretném megírni életem többedik történetét, de most annyi különbséggel, hogy be is szeretném fejezni azt. Remélem majd tetszeni fog a kis történetem. Puszi, Kheyra. :)

***

Amit az előző költözésnél elvesztettél, a következőnél megtalálod. Arthur Bloch

 Mindig nehéz elveszteni egy családtagunkat pláne, ha a szülőkről van szó és ezt még nehezíti az a tény, hogy még betegek sem voltak. Erre még csak rátesz, hogy még a gyerek, akit maguk mögött hagytak, 17 éves. Igen, ez vagyok én. Egy tizenhét éves lány, aki szülei elvesztése után rákényszerült a költözésre. Hogy hova költözök? Apai nagyszüleimhez, Boise városába, ami valahol Idaho-ban található s annak is a nyugati részén. A főváros egyben az állam legnépesebb városa is több mint 200 000 lakosával együtt. Van akkora szerencsém a szerencsétlenségemben, hogy a telek itt nem annyira hidegek.
 A repülőgépről kibámulva lejátszódtak bennem az évek alatt átélt élmények. Azok a pillanatok, mikor a barátaimmal lógtam s az is mikor a szüleimmel elmentünk valahova kirándulni. Szerettem velük sátorozni és fájt, hogy már többször nem fogom átélni ezeket a vidám pillanatokat. Nem fogom átölelni őket soha többé s nem mondhatom nekik, hogy sajnálom.
 Egy könnycsepp átszelve arcomat emlékeztet fájdalmamra és arra, hogy valahogy el kell tudnom felejteni a múltat vagy legalábbis valahogy tudnom kell elviselni. De hogy viseljünk el valamit, ami az egész további életünket befolyásolja?
  -  Kér valami kisasszony? - kérdezte a stewardess apró mosollyal a száján.
  -  Csak egy kis vizet kérek, köszönöm! - miután kitöltötte a vizet elvettem és szép lassan megittam.
 A felhők felett minden olyan szép volt, minden olyan más. Egészen más jutna eszembe, ha a szüleim még mindig élnének. Délutáni órákban járunk s mindenki elfoglalja magát valamivel. Én személy szerint aludni szeretnék leginkább. Poharam letettem s szememre húztam azt a kis fekete valamit, amit még felszálláskor kaptunk. Szemem lecsuktam és próbáltam elaludni kisebb-nagyobb sikerrel.

 Leszálláshoz készülődve véletlen nekimentem egy-két másik utasnak, de mint ahogy azt kell is, szépen, tisztelettudóan bocsánatot kértem tőlük, de még így is voltak páran, akiknek nem tetszett szerencsétlenkedésem a csomagommal. Egy magas és idősebb férfi volt annyira kedves, hogy levette nekem a csomagjaimat.
  -  Köszönöm!
  -  Ugyan, nem volt nagy fáradtság! - kedvesen rám mosolygott amit én viszonoztam is.
 Két nagy csomaggal kezemben plusz egy táskával a hátamon léptem ki a napsütésbe. Szemembe sütött a nap, de nem törődtem vele addig, amíg az érkezési oldalhoz nem érek. Minél előbb találkozok a nagyszüleimmel, annál jobb.
 Csomagjaimat magam után húzva követem az előttem állókat s egy kis idő múlva már az épület belsejében találom magam, ahol nagy a forgalom. Nagyon kell koncentrálnom ahhoz, hogy meglássam a nagyszüleimet, de végül sikerül rájuk lelnem. A nagyanyámon szalmakalap s bal kezében egy táska. Nagyapámon semmi kihívó ékszer, kiegészítő sincs csakis a kockás inge az, ami miatt elmosolyodtam, mert eszembe jutott nagyanyám mindig azért veszett össze vele, mert mindig kockás ingben van. Amennyire csak tudok, rohanok feléjük s végül karjaikban kötök ki. Nem érdekel, hogy mások esetlegesen nem tudnak elmenni a két nagy utazótáskámtól. Örülök ennek a pillanatnak. Talán ez azt is jelenti, hogy végre talán minden a régi lesz egy valami kivételével, amire gondolni sem akarok.
  -  Szia, drágám! Örülünk, hogy épségben megérkeztél! Gyere, nagyapád majd hozza azokat a táskákat - nem volt szívem mindet a nagyapámmal cipeltetni így az egyik táskát ügyetlenkedve bár, de én húzom.
 Csomagokat bepakolva ülünk be nagyapám terepjárójába s indulunk a reptértől. Nagyjából húsz perc az út nagyszüleim házához, addig az utat beszélgetéssel töltjük. Néha már arra sem figyelek, mit beszélnek, csak nézek ki az ablakon és bámulom az elsuhanó tájat, a házakat, az embereket ahogy az utcákon sétálnak. Amikor városokban utazok kocsival, mindig elképzelem, milyen lehet más élete. Beleélem magam valaki más bőrébe s elképzelem, milyen is az élete. Persze biztos vagyok benne, hogy tévedek, de jó ez egy kis kikapcsolódás gyanánt.